Parergon

absztrakt helyett itt egy rövid részlet a tartalomról:

156 áttekintés a Morte darthur utolsó könyvéről. Azáltal, hogy Malory fikciós világát a valós idejű világ személyenkénti analógiájára redukálja, Astell megközelítése figyelmen kívül hagyja, hogy a Morte Darthur milyen mértékben foglalkozik nyíltan politikai kérdésekkel—a hatalommal, a hierarchiával, a hűséggel és a vezetéssel—, amelyek az egyéni személyiségeken túl is jelentőséggel bírnak. Végül Astell olvasmányai, mint minden hermeneutikai törekvés, vélemény kérdése. Könyve maga is kommentálja annak idejét, az évezredes divatról, amely magyarázatot keres az egyének viselkedésében, nem pedig a társadalmi intézmények működésében. De a könyvet ajánlani kell, hogy nézzen meg néhány ismerős szöveget, és emlékeztesse arra, hogy szerzőik valamilyen szinten elkötelezték magukat kortárs világuk politikájával. Helen Fulton Department Ofangol University of Sydney Aston, Margaret és Colin Richmond, Szerk., Lollardy and the Gentry in the Later Middle Ages, Stroud, Sutton Publishing and N e w York, St. Martin ‘ s Press, 1997; cloth; pp. viii, 280; 6 fekete-fehér illusztráció, 10 térkép és táblázat; R. R. P. nem ismert. Az itt összegyűjtött tizenkét irat annak a 600. évfordulónak a megünneplésére készült, hogy egy Lollard-rágalmazást (libellus) tettek a Westminster Hall ajtajára az 1395-ös parlamenti ülésszak során, a ‘denuncyn to the lordis and the comunys of the parlement certeyn conclusionis and treuthis for the reformaciun of Holi chirche of Yngelond’ (Twelve Conclusions, Szerk. Anne Hudson, Válogatásokangol Wycliffite írások, Cambridge, 19 p. 24). Margaret Aston és Colin Richmond bevezetőjükben azt állítják ,hogy ‘ez a merész lépés a Wycliffe által felvetett kérdések nyílt kinyilvánítását jelentette, amelyek az Oxfordi Egyetemen kívülre költöztek’ (1. oldal), bár nem a tanulás világán kívülre: a negyedik következtetés (a Roger Dymmok által a következtetések cáfolatában megőrzött angol változatban) idézi Wycliffe-t az Eucharisztiáról latinul (Selections, 25. oldal). Az Aston és az R I c h m O n D különös figyelmet fordít az 1395-ös következtetésekben tárgyalt parlamenti nemességre. A lollardy – féle Anti-Reviews 157 klerikalizmusa e csoport világi érdekeire utalt? Anne Hudson úgy érvel, hogy a hatodik következtetés, amely a világi és szellemi birtokok Perverz egyesülésére vonatkozik, ami egyfajta hermofroditát vagy ambidext-et eredményez, így olvasható (41-51.o.). Pontosabban úgy is értelmezhető, hogy ‘a kisebb nemesség érdekeivel foglalkozik, azokkal, akiknek esetleg vagy akiknek fiai tölthetik be a papság által megüresedett hivatalokat’ (48. o.). Amennyiben Dymmok, egy domonkos szerzetes megcáfolja a következtetéseket a papság nevében, Hudson a 6. következtetésre adott papi választ nem tartja meggyőzőnek(42-3. Fiona Somerset azt állítja, hogy D Y m m o k szeretne hozzáférhetővé válni a laikus olvasók számára, de csak akkor, ha, mint Chaucer szerzetese, ők ‘seyn his opinioun is good’. Valójában azonban logikája hamis, intellektuális arroganciája pedig túlzó (52-76.o.). Nem csak D y m m o k, de talán Aston és Richmond szerint a késő tizennegyedik századi egyház egésze ‘alábecsüli az írástudó laikusokat'(p. 5), Lollardyra bízva, hogy elfoglalja az odaadó és spirituális, szemben a filozófiai és teológiai magaslatokkal. De, ha így van, miért nem fogadták el széles körben a dzsentrik 1395 és a reformáció között (10. o.) azt az elképzelést, hogy a vallási élet a laikusok dolga volt? Fel kell térképezni az ortodox és nem ortodox dzsentri-jámborság kifejeződéseit, és melyik kulturális gyakorlatuk visszatartotta vagy támogatta Lollardy terjesztését? Ha a népi vallás természetesen az ortodoxia felé hajlik, amint azt Eamon Duffy állítja, a dzsentri felkészültebb volt arra, hogy megkérdőjelezze, amit az egyház mondott nekik? Természetesen ez a kötet nem ad választ ezekre a kérdésekre, de rengeteg n E w anyagot bocsát rendelkezésre, főleg történészektől, jog -, vallás-és társadalomtörténészektől, de irodalomtörténészektől is. Szerencsére az ‘irodalmi’ Lollardy-t (a Lollard szövegek tanulmányozása) és a ‘történelmi’ lollardy-t (ami Lollardy volt és w h o volt Lollard) már nem tekintik különálló vállalkozásnak. Geoffrey Martin határozottan visszaállítja Henryt…